2019. szeptember 17. kedd
Kapcsolat |  Térkép oldal |  Keresd
Kezdőlap » Teológia » Magánkinyilatkoztatás
Hivatalos kinyilatkoztatás és a magánkinyilatkoztatások - helyük a teológiában. (Joseph Ratzinger bíboros)

Az Egyház tanítása különbséget tesz a „hivatalos kinyilatkoztatás” és a „magánkinyilatkoztatások” között. A kettő között nem csupán fokozati, hanem lényegi különbség van.

A „hivatalos kinyilatkoztatás” Istennek azt a kinyilatkoztató tevékenységét jelenti, mely az egész emberiségnek szól, s az Ó- és Újszövetségből álló Szentírásban nyert írott formát.

„Kinyilatkoztatásról” van szó, mert benne Isten lépésről lépésre ismerteti meg magát az emberekkel, egészen addig a pontig, ahol maga is ember lesz, hogy az emberré lett Fiú, Jézus Krisztus által az egész világot magához vonja és egyesítse magával.

Tehát nem intellektuális közlésről, hanem egy életfolyamatról van szó, melyben Isten közeledik az emberekhez; e folyamatban természetesen az ész és az értelem számára is láthatóvá válnak tartalmak Isten titkából.

E folyamat az egész emberre irányul, így az értelemre is, de nem csak arra. Mivel csak egy Isten van, a történelem is, melyben Ő az emberiséghez közeledik, egyetlen, minden időkre szól, s Jézus Krisztus életével, halálával és föltámadásával érte el tökéletességét.

Jézus Krisztusban Isten mindent elmondott - tudniillik elmondta önmagát - ezért a Krisztus-misztérium megvalósulásával az Újszövetségben a kinyilatkoztatás lezárult. A Katolikus Egyház Katekizmusa Keresztes Szent Jánost idézi a kinyilatkoztatás végleges és tökéletes voltának megvilágítására:

Nekünk adván, ahogyan adta, a Fiát, aki az ő egyetlen Igéje, ebben az egyetlen Igében mindent elmondott, és más mondanivalója nincs többé. (...) Amit ugyanis korábban csak részletekben mondott a Prófétáknak, azt most egészében elmondta, amikor a teljességet, tudniillik a Fiát adta nekünk.
Ha ezek után valaki most kérdezni akarná Istent, vagy látomásokat, kinyilatkoztatásokat akarna Tőle, az nemcsak esztelenül cselekedne, hanem egyenesen megsértené Őt, nem Krisztusra szegezvén a szemeit, illetve valami mást vagy újdonságot keresve rajta kívül.
” (KEK 65; Keresztes Szent János, A Kármelhegy útja, II, 22).

Krisztussal és az Újszövetség könyveiben róla szóló tanúságtétellel a minden népnek szóló isteni kinyilatkoztatás lezárult. Ez a tény az Egyházat a szent történelem egyszeri eseményéhez, s az ezt az eseményt igazoló és magyarázó szentírási szóhoz köti, de ez nem jelenti azt, hogy az Egyház csak a múltba tekinthet, s terméketlen ismétlésekre van ítélve.

A A Katolikus Egyház Katekizmusa erről azt mondja:

Jóllehet a kinyilatkoztatás lezárult, tartalmát tökéletesen nem merítettük ki; a keresztény hit feladata, hogy századok folyamán lépésről lépésre fölfogja teljes tartalmát.”” (KEK 66).

Az egyszeri eseményhez kötöttség, s a megértésben való előbbre jutás kettős szempontja nagyon szépen látható az Úr búcsúbeszédében, amikor a búcsúzó Krisztus tanítványainak mondja:

Még sok mondanivalóm volna, de most nem tudjátok elviselni. Amikor azonban eljön Ő, az igazság Lelke, bevezet titeket a teljes igazságba. Mert nem magától fog beszélni, hanem (...) megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek.” (Jn 16,12-14).

Így tehát a Lélek egyrészt vezet és olyan megismerést ad, melynek elviseléséhez korábban nem volt meg a feltétel - ez a keresztény hit mindig kimeríthetetlen tágassága és mélysége.

Másrészt ez a vezetés „"merítést” jelent" Jézus Krisztus kincseiből, melynek kimeríthetetlen mélysége épp e vezetés által nyilvánul meg. A Katekizmus erre vonatkozóan Nagy Szent Gergely pápának egy mélytartalmú mondását idézi:

Az isteni Ige az olvasókkal együtt növekszik” ” (94 p.; Nagy Szent Gergely, Homilia Ezechielemben I, 7, 8).

A II. Vatikáni Zsinat három alapvető utat ismer: melyeken a Szentlélek vezetése - s ezáltal „az Ige növekedése” - történik az Egyházban: a hívők elmélkedése és tanulása, a lelki tapasztalatokból származó belső belátás és azok igehirdetése, akik „a püspöki utódlással együtt megkapták az igazság biztos karizmáját (Dei Verbum, 8).

Ezek után megfelelő helyre tudjuk beilleszteni a „magánkinyilatkoztatások” fogalmát, mely magában foglalja az Újszövetség lezárása utáni összes látomást és kinyilatkoztatást, tehát az a kategória, mely alá a fatimai üzenetet is be kell sorolnunk.

Hallgassuk csak meg először, mit mond a Katolikus Egyház Katekizmusa:

A századok folyamán történtek úgynevezett ’magánkinyilatkoztatások’, melyek közül néhányat az egyházi tekintély elismert (...).Nem arra szolgálnak ugyanis, hogy Krisztus végleges kinyilatkoztatását ’kiegészítsék’ vagy ,tökéletesítsék’, hanem azt kell elősegíteniük, hogy az adott korban tökéletesebben lehessen abból élni.” (KEK 67).
Ebből két dolog válik világossá:

1. A magánkinyilatkoztatás tekintélye lényegesen különbözik a hivatalos kinyilatkoztatásétól: Ez utóbbi a hitünket követeli; mert benne emberi szavakkal és az Egyház élő közösségének közvetítésével maga Isten szól hozzánk.
Az Isten és az Ő szavába vetett hit különbözik minden emberi hittől, bizalomtól, vélekedéstől. Az a bizonyosság, hogy Isten beszél, biztonságot ad nekem, hogy magával az igazsággal találkozom, s olyan bizonyosságot ad, mely semmiféle emberi megismerésben nem fordulhat elő. Olyan bizonyosság ez, melyre az életemet építem, s melyben a halálomkor is megbízom.

2. A magánkinyilatkoztatás ehhez a hithez nyújt segítséget, s éppen azáltal válik hihetővé, hogy az egyetlen hivatalos kinyilatkoztatásra irányítja az embert.. Prosper Lambertini bíboros, a későbbi XIV. Benedek pápa a boldoggá és szenttéavatásról szóló klasszikus, sőt törvénnyé vált értekezésében ide vonatkozóan ezt mondja:

Nem tartozunk katolikus hittel fogadni az elismert magánkinyilatkoztatásokat, s ez nem is lehetséges. E kinyilatkoztatások az okosság szabályait követő emberi hitet igényelnek, mely szerint a dolog valószínű és teljesen hihető.”.

E téma kiemelkedő ismerője E. Dhanis, flamand teológus összefoglalóan megállapítja, hogy egy magánkinyilatkoztatás egyházi jóváhagyása három elemet tartalmaz : 1) a szóbanforgó üzenetben nincs semmi, ami a hittel és a jó erkölcsökkel ellenkezne; 2) nyilvánosságra hozható, és 3) a hívők fölhatalmazást nyernek arra, hogy okosan elfogadják. (E. Dhanis, Sguardo su Fatima e bilancio di una discussione, La Civiltà cattolica 104 [1953], II, 392-406, különösen 397).

Egy ilyen üzenet értékes segítség lehet az evangélium jobb megértéséhez és megéléséhez egy adott történelmi korban; ezért nem szabad minden további nélkül figyelmen kívül hagyni. Fölkínált segítség, használata azonban nem kötelező. Ennek megfelelően egy magánkinyilatkoztatás igazságának és értékének mércéje a Krisztusra irányultsága.

Ha eltávolít Krisztustól, ha önállósodik vagy egyenesen más és „jobb” irányba akar vinni, mint amit az Evangélium mond, akkor biztosan nem a Szentlélektől való, aki bevezet az Evangéliumba és nem kivezet belőle minket. Ez nem zárja ki, hogy egy magánkinyilatkoztatás új hangsúlyokat adjon, a jámborság új formáit jelenítse meg vagy régi formákat mélyítsen el és bővítsen.

De mindig táplálnia kell a hitet, a reményt és a szeretetet, melyek mindenki számára az üdvösség állandó útját jelentik.
Hozzáfűzhetjük, hogy a magánkinyilatkoztatások elsősorban a népi jámborságból jönnek, és arra hatnak vissza, új lendületet adnak és új formákat nyitnak számára.

Ez azonban nem zárja ki azt, hogy a liturgiára is hassanak, mint például Úrnapja és Jézus Szíve ünnepe mutatja. Bizonyos vonatkozásban a liturgia és a népi jámborság példázza a kinyilatkoztatás és a magánkinyilatkoztatás közötti kapcsolatot: a liturgia a mérce, az Egyház evangéliumból táplálkozó életmegnyilvánulásának egésze.

A népi jámborság azt jelenti, hogy a hit gyökeret vert egy nép szívében, annyira, hogy átvitte a mindennapok világába. A népi jámborság a hit "inkulturációjának" első és alapvető módja, melynek mindig igazodnia kell a liturgia rendjéhez és vezetéséhez, de a szíveken keresztül visszahatva meg is termékenyíti azt.

A szükséges negatív elhatárolások után áttérhetünk a magánkinyilatkoztatások pozitív meghatározására:

Hogyan lehet a Szentírásból kiindulva helyesen besorolni őket? Mi a nekik megfelelő teológiai kategória?

Úgy látom, hogy Szent Pál legkorábbi fennmaradt levele, mely az egész Újszövetség első írása, az első Tesszaloniki levél eligazít. Az Apostol ezt mondja:

„Ne oltsátok ki a lelket, s a prófétai beszédet ne vessétek meg! Vizsgáljatok meg mindent, és a jót tartsátok meg!” (5,19-21).

Az Egyház mindig megkapja a prófécia karizmáját, melyet meg kell vizsgálni, de nem szabad megvetnie. Ehhez meg kell gondolnunk, hogy a prófécia a Szentírásban nem jövendőmondás, hanem Isten akaratának megvilágosítása a jelen számára, ami a jövőbe is megmutatja a helyes utat.

A jós az értelem kiváncsiságát elégíti ki, a jövőt takaró fátylat akarja eltávolítani; a próféta az akarat és a gondolkodás vakságával találkozik, és Isten akaratát úgy tárja föl, mint a jelennek szóló felszólítást és útmutatást. A jövendő dolgok előre megmondásának mozzanata másodlagos.

A lényeg az egyetlen kinyilatkoztatás konkrét megjelenítése: a prófétai szó figyelmeztetés vagy vigasztalás, vagy mindkettő egyszerre. E tekintetben összekapcsolhatjuk a prófécia karizmáját "az „idők jeleivel”, melyre a II. Vatikáni Zsinat világított rá:

A föld és az ég jeleiből tudtok következtetni, ezt az időt miért nem tudjátok fölismerni?” (Lk 12,56).

Ennek "az időnek a jelei" Jézus szavában az Ő élete, Ő maga. Az idők jeleit a hit fényében értelmezni azt jelenti, hogy fölismerjük az adott időben Krisztus jelenlétét.

Az Egyház által elismert magánkinyilatkoztatásokban - tehát Fatimában is - erről van szó: segítséget adni az idők jeleinek megértéséhez, s a hitben a megfelelő válasz megtalálásához.

A magánkinyilatkoztatások antropológiai struktúrája

In these reflections we have sought so far to identify the theological status of private revelations. Before undertaking an interpretation of the message of Fatima, we must still attempt briefly to offer some clarification of their anthropological (psychological) character.

A teológiai antropológia ebben az összefüggésben az észlelésnek, a „látásnak” három fajtáját különbözteti meg: : 1) az érzékelő látást, azaz a külső, testekből álló világ észlelését, 2) a belső látást and 3) értelmi (lelki) látást (visio sensibilis - imaginativa - intellectualis).

Világos, hogy a lourdesi, fatimai és egyéb látomások esetében nem a szokásos érzéki észlelésről van szó: a látott képek és alakok nincsenek testként jelen a külső térben, mint a fák vagy a házak.

Ez pl. a pokol látomásánál (amely a Fatimai "titok" első felében van leírva), vagy a harmadik "titokban" látottaknál egészen nyilvánvaló, de a többi látomások esetében is bizonyítható, hiszen nem minden jelenlévő látja az elmondottakat, hanem csak a „látnok”.

Ugyanígy világos, hogy nem képek nélküli értelmi „látásról” van szó, miként a misztika magas szintjein. Tehát a középső látásmódról, a belső látásról van szó, amely a látnokok számára természetesen annyira valóságos, mint az érzéki látás tárgyai.

A belső látás nem azt jelenti, hogy a fantázia jelenít meg szubjektív elképzeléseket. Hanem a lelket valóságos, de érzékfeletti valóságból eredő hatás éri, és megnyílik az érzékelhetetlen, az érzékek számára láthatatlan valóság látására - „belső látással” kezd látni.

Valóságos, de nem a megszokott érzéki világunkhoz tartozó „tárgyak” érintik meg a lelket. Ehhez azonban a szív belső éberségére van szükség, ami a külső valóság erőszakos behatásai és a lelket betöltő képek és gondolatok közepette általában nincs meg.

Az embert kivezetik a pusztán külső megnyilvánulások világából, a valóság mélyebb dimenziói érintik meg és válnak számára láthatóvá. Ebből talán érthetővé is válik, hogy miért éppen gyermekek fogékonyak az ilyen jelenségekre: a lelket még kevés behatás érte, kevés sebet kapott.

Amikor a főpapok és a vének méltatlankodtak a gyermekek Hozsanna-kiáltásai miatt, Jézusa zsoltáros szavával válaszolt nekik: „Gyermekek és csecsemők szájából fakasztasz magadnak dicséretet” (Zsolt 8,3; Mt 21,16).

Mint mondtuk , a „belső látás” nem fantázia, hanem sajátos és valóságos észlelés, de megvannak a maga korlátai.

A szemmel való külső látásnak is mindig megvan a szubjektív összetevője: nem a puszta tárgyat látjuk, hanem saját érzékeink szűrőin keresztül látunk, amelyek lefordítják számunkra a tárgyat. Ez a belső látásnál még világosabb, főleg olyan esetekben, amikor horizontunkat felülmúló valóságokról van szó.

A látó személy, a látnok fokozott igénybevételnek van kitéve. Saját lehetőségei, képzelete és értelme számára lehetséges módon lát. A belső látásnál lefordítási folyamat fokozottabb mint az érzéki látásnál, úgy hogy a látnok személyének lényeges része van a megmutatkozó valóság képének megalkotásában. A kép csak az ő mértékei és lehetőségei szerint alakulhat ki.

Ezért az ilyen látomások nem egyszerű „fényképek” a másik világról, hanem magukon viselik a látnok lehetőségeinek és korlátainak a nyomait.. Ez a szentek minden nagy látomásáról, s természetesen a fatimai gyermekek látomásánál is kimutatható.

Az általuk látott képek egyáltalán nem csupán fantáziájuk alkotásai, hanem egy felülről eredő, belső, valóságos észlelés eredményei; de nem is szabad úgy elképzelnünk, mintha egy pillanatra föllebbentették előttük a másvilágot takaró fátyolt, és a mennyország a maga valóságában mutatkozott volna meg előttük, ahogyan - reményünk szerint - majd az Istennel való végső egyesülés állapotában történik.

Inkább azt kell mondanunk, hogy a képek a felülről érkező hatásból és az észlelő személyben rejlő lehetőségekből tevődik össze, azaz a gyermekekben. Ezért e látásmód képi nyelve szimbolikus nyelv.

Sodano bíboros úr erről ezt mondta: „[ők] nem fényképszerű részletességgel írnak le jövendő eseményeket, hanem összefoglalóan és sűrítve mondanak el valamit, ami az időben bontakozik ki, pontosan meg nem határozott sorrendben és időtartamban.”.

Az időnek és térnek egy képbe sűrítése az ilyen látomások sajátossága, s a látomások csak utólagosan értékelhetők és fejthetők meg. Nem kell a kép minden egyes elemének konkrét történeti jelentést adni. A látomás egésze fontos és a kép egészéből kell a részleteket értelmezni..

Hogy mi egy kép lényege, végső soron abból olvasható ki, ami a keresztény „prófécia” mindenkori lényege: a kép középpontja ott van, ahol a látomás felszólítássá válik és odavezet Isten akaratához.

Joseph Ratzinger bíboros
a Hittani Kongregáció prefektusa
(részletek a HK Fatima üzenete című dokumentumából)